Sokan ismerik azt a jelenséget, ami nem kevés emberrel történik meg a házasságkötése utáni időszakban, az addig sármos férfi idővel slampossá, undokká változik és pocakot növeszt, az addig csinos, vonzó nő pedig ápolatlanná, hisztissé válik és nagy hátsót növeszt. Miután mindketten megállapodtak, már nem kell annyira küzdeni a másik megnyeréséért.
Ez a jelenség a munka világában úgy szokott előfordulni, hogy felveszel egy jónak tűnő pályázót, aki a próbaidő alatt hihetetlen szorgalmas és motivált, a munkát annál a végénél fogja meg, ahol kell, majd a véglegesítése után mindez megváltozik. Teljesen leereszt, a próbaidő alatt mutatott szorgalomnak és motiváltságnak nyoma vész, olyan mintha tartalék üzemmódba állna át.
A nagy kérdés, hogyan lehet ezt megelőzni, már a kiválasztás során felismerni?
Van erre egy szakállas vicc is:
– „Maga mióta dolgozik ennél a cégnél?
– Amióta megfenyegettek, hogy kirúgnak.”
A módszer egyébként nem kevés embernél még működik is, azonban nem erre szeretném e blogbejegyzésem kihegyezni.
Személy szerint én nemigen találkoztam ezzel a problémával, mert az általam felvett embereknél nem fordult elő, pedig rengeteg hibát követtem már el pályafutásom során, de ezzel a „leeresztős” jelenséggel még szerencsére nem volt dolgom. Beszélgetve azonban sok olyan vezetővel, aki már nem egyszer találkozott ezzel a problémával, az tűnt fel, hogy:
- vagy nem mérték fel eléggé a pályázó motiváltságát,
- vagy hagyták magukat meggyőzni a pályázó „fellépésétől”.
Természetesen nemcsak ennyi oka lehet a jelenségnek, de én most az elsőt akarom kicsit jobban megnézni, azaz hogyan lehet felmérni a pályázók valódi motivációit?
Az egyszerűbb módszer szerint kérdésekkel, én pl. mindig megkérdezem, hogy mivel lehet őt motiválni, de nemrég egy szakmai fórumon ennél jóval cizelláltabb, rafináltabb kérdést osztott meg velem egy hr-es kolléga:
- „Egy katasztrofális hétvégéje volt, ráadásul hétfőn reggel bal lábbal kelt fel. Mivel tudnám önt, mint főnöke motiválni?”
Eddig, akinél megkérdeztem, alaposan elgondolkodott, senki nem válaszolt azonnal, még az igazi felkészült karrieristák sem. Igen, ez a kérdés hiányzik az állásinterjúra felkészítő könyvekből és weblapokról…
Ettől függetlenül a motiváltságot nem kérdésekkel lehet a legjobban felmérni, hanem a pályázó hozzáállásának megfigyelésével. Tudom, hogy ez sokak számára nem olyan egyszerű, mert emberismeret és tapasztalat kell hozzá, de felsorolhatok itt még további 10-20 rafinált kérdést, ezekkel sem fogod 100%-osan megállapítani a pályázó motiváltságát.
A legfontosabb a pályázó értékrendje és hozzáállása, amely részben jön csak ki a motiváltságot firtató kérdésekre adott válaszokból, részben pedig abból, hogyan válaszol. Inkább úgy lehet jobban megfogni, hogy az interjú végén magadnak tedd fel ezeket a kérdéseket:
- Mennyire érdekelte a pályázót az elvégzendő szakmai feladat, vagy inkább a körülmények és a juttatások?
- Miről beszél a pályázó korábbi munkahelyi kapcsán, pozícióról, sikerről, karrierről, fizetésről vagy inkább szakmai kihívásokról, a jó csapatról, érdekes feladatokról?
- Miért akar hozzátok jönni dolgozni, praktikus okok miatt, vagy érzelmileg fogta meg valami cégetekben és/vagy meghirdetett munkakörben?
- Szerinted mennyire jelent neki előrelépést feladatokban, szakmai fejlődési lehetőségben a megpályázott munkakör?
Szerintem a csak pénzzel motiváltak azok, akik gondolkodás nélkül belevágnak olyan üzletnek és lehetőségnek mondott dolgokba, amitől épeszű ember haja égnek áll. A legszebb, mikor még ehhez különféle motiválónak mondott könyveket, dvd-ket, hegyeket mozgató hitet és hasonló dolgokat emlegetnek.
Tudom, nem a piramisjáték itt a téma, de néha elgondolkodtat, ha ezt az energiát hasznos munkára fordítanák hol tartana a gazdaság…
Erre így, ebben a formában nem is gondoltam, pedig mennyire igaz!
A hr-es trükkökhöz nem tudok hozzászólni, de abban egyetértek, hogy valóban nehéz egy embert kiismerni több interjú forduló után is. A pénzről annyit tudnék mondani tapasztalatból, hogy pénzért nem lehet dolgozni, dolgozni sikerért lehet. Pénzt pedig sikerért adnak, (általában) a megállapodás szerinti összegben. A gond akkor van, ha a Siker fogalmát a két fél teljesen másként értelmezi, pl. ha az alkalmazott csendes túlélőként minél tovább akarja élvezni a kellemes meleget, és ezt tekinti sikernek.
Kedves István,
Nagyon diplomatikusan fogalmazol, csak egy dologban vitatkoznék. Pénzért igenis lehet dolgozni, csak azt nem munkának hívják, hanem kínszenvedésnek. Kínszenvedés a dolgozónak, a főnökének és a vevőknek is. 🙁
Üdv, Tamás
Nagyon egyetértek Önnel és érdekesnek találom, a megközelítéseit!
Őszinte, okos és Emberi…. Gratulálok!
üdvözlettel: Anna
Kedves Anna,
Köszönöm.
Üdv, Tamás
Kedves Tamás!
Véleményem szerint ezek a dolgok mind szépek és jók, csak valahogy nem tudom beilleszteni egy olyan pályázó profiljába, aki munkanélküliként keres állást és már nem is tudja mit akar, csak a több száz beadott pályázat közül győzzön már valamelyik. És teszi ezt nem azért mert nem motivált, hanem mert már nincs miből megélnie vagy teszem azt eltartania x számú gyereket. Lássuk be ez ma nagyon is aktuális történet. Akiknek a fent említett kérdéseket feltehetné, azok még dolgoznak és nem azért keresnek állást mert már nincs ennivalójuk, hanem mert éppen unják a banánt a jelenlegi munkahelyükön. de kérem a munkanélkülinek is kell munka!
Nézzünk például engem! Nem vezetők közül való vagyok de az általam elvégzett munkát mindig jónak becsülhetőnek vélték a korábbi főnökeim. Fizikai munkát végeztem. Az motivált, hogy tiszteltek, megbecsültek és figyelembe vették az általam fontosnak vélt dolgokat. Pl. Tanulás, család. Igen szeretek tanulni, és nem azért lettem csak fizikai munkás mert hülye vagyok, hanem mert nem volt lehetőségem tanulni. Ami még fontos, hogy a családom az első mindenek előtt, de a munkahely a második. Ezt úgy kell érteni, ha véletlenül valamelyik családtag bajba kerül akkor megyek. Cserébe a munkahely kap egy olyan munkaerőt aki alapjáraton jobban teljesít bárkinél és nem érzi meg a hiányát akkor sem ha épp egy családtag miatt nincs ott. Tíz évet dolgoztam egy cégnél ilyen formában. Mellette tanultam, szerveztem, másodállásban dolgoztam, aztán jöttek a gyerekek. Persze ezt is magas fokon műveltem, mert szeretek mindenben a legjobb lenni. Most tíz év után visszamennék a munkába. A cég ahol dolgoztam közben megszűnt, amit közben tanultam, tapasztalat nélkül nem tudom sikeresen megpályázni. De még ha el is jutok egy-egy állásinterjúra ott a gond nekik a gyerekek. Persze ezt sohasem mondják ki nyíltan, csak megkérdezik és ha beteg a gyerek. Nos mit mondhat egy anya. Persze, hogy otthon maradok vele, hiszen nem a szomszédra van szüksége vagy a nagymamára a betegség során, hanem rám. No persze ezt is meg lehet oldani, hogy ne legyen olyan hosszú az otthon töltött idő de ez már nekik nem fontos, csak az, hogy eleve van gyerek. A másik, hogy ha meg fizikai munkát választok, na oda gondolkodás nélkül felvesznek csakhogy: menjek szabadidőruhában dolgozni, ékszerek nélkül, mert nem tudják biztosítani, hogy nem lopnak el mindenemet amíg dolgozom. A telefonom nem lehet nálam, pedig a 10 éves lányom úgy jár iskolába, hogy mindig értesít merre jár. Nekem ez fontos. Ettől még tudok dolgozni. Bármit elvégeznék, hiszen már ennivalóra sincs pénzünk, csak ne alázzanak meg ennyire. Hol van itt a cég iránti motiváció, és bizony ennél az esetnél is minimum két fordulós interjún vettem részt. Ez már eszelős. Mi motiváljon ilyen esetben. Ami motivál azt semmi pénzért nem kapom meg, akkor meg miért várják el, hogy motivált legyek. Ideges anyuka, nem tudja mi van a gyerekkel, munka után szabadidőruhában vigye zeneiskolába a gyereket, mert hazamenni már nincs idő stb.
Kedves Csilla,
Kommented ellentmondásoktól teljes. Teljesen világosan egy olyan ember rajzolódik ki belőle, aki nem pénzmotivált, mégis ellenkezel azzal, amiről írtam.
Itt a probléma a gyermekek miatti diszkrimináció és nem a motiváltságod. Kívánom, hogy minél hamarabb megtaláld azt a munkaadót, ahol kölcsönösen elégedetten sokáig tudsz dolgozni.
Üdv, Tamás
Kedves Tamás!
Köszönöm, hogy rávilágítottál a lényegre. Régen mindig azt mondtam, hogy a pénz csak szükséges rossz. Most viszont nincs más választásom mint a pénzt vágyni, mivel a lányaimnak szükséges dolgok bizony súlyos pénzbe kerülnek.
Nem ellenkezem azzal amit írtál, hanem kiegészítem. Azok akik képesek egy cégre motiválódni, nem küzdenek anyagi gondokkal. Egyébként létezik azaz ember aki tényleg szinte magáénak tekinti a céget, pedig csak alkalmazott. Én ilyen voltam és lennék most is ha lenne hol.
Egyébként már úgy érzem, hogy nincsenek olyan humánus munkaadók – vagy inkább okosnak kéne neveznem – aki képes rájönni manapság, hogy a „nevetés kifizetődőbb mint a sikoly”. Ha erre rájönnek a munkaadók jobb lesz a világ. De az ostobák szeretik maguk alatt vágni a fát.
Üdv, Csilla
Kedves Csilla! A hozzászólásom az észrevételedhez csak annyi,hogy kevés az a munkaadó,aki meg becsüli és meg is fizeti a munkádat.Mikor egy céghez jelentkezel,akkor neked kellene eldöntened,hogy az adott cégnél milyen szerepet szeretnél betölteni vagy kiérdemelni.Vannak olyan cégek Magyarországon,akik meg fizetik a munkádat és ha elég motivált vagy akkor a sikereket is kiérdemelheted.Lehet,hogy az eddigi munkahelyeid nem azokat a feltételeket tudták biztosítani,amit te szerettél volna,de mindig van rá megoldás.Vannak emberek akik az alkalmazotti viszonyt el nem mernék hagyni,akár mennyire megalázzák őket és vannak emberek,akik a sikerre éheznek és inkább a saját útjukat járják.Ha szeretnél sikert és pénzt is keresni,akkor a saját hozzáállásod tükrében teljesíts és keress olyan munkát,ami neked ezeket megadja.
Kedves Csilla! Ha tényleg lelkiismeretes vagy és hajlandó is egy céget,aki 10 éves sikeres piaci múlttal rendelkezik népszerűsíteni,akkor szívesen tudnálak a csapatomban.Persze csak akkor ha a munka lehetőséget keresed.Az ajánlatom számodra a rész és teljes munkaidő mely kötetlen,de kötelező az eredmények szempontjából.Az emberek sajnos összekeverik az állás és a munkahely kifejezését.Valaki azért keres állást,hogy némi anyagi ellenszolgáltatásért eltöltse az idejét távol az otthonától,és vannak azok az emberek akik a kihívást keresik saját céljaik eléréséhez.Szerintem napi szinten találkozunk olyan emberekkel,akik dolgozni akarnak és ha ajánlasz nekik egy megoldást,mellyel javíthatnának a saját helyzetükön,azt gondolkodás nélkül elutasítják.Vajon miért?Szerinted van bennük motiváció vagy a pénz utáni vonzódás?Vagy csak céltalanul bolyonganak?
Kedves Tamás!
A motiváltságot több oldalról is tapasztaltam.
Egyrészt mint munkavállaló. Volt olyan munkahelyem, ahol napi 8 órát dolgoztam, a munka nem igényelt nagy tudást, és csak igen rövid ideig jelentett kihívást a betanulás. Kellett a pénz, de kínszenvedés volt.
Másrészt megtapasztaltam a másik oldalt is, amikor úgy dolgoztam végig vendéglátásban egy balatoni szezont 12 órában szabadnap nélkül, hogy imádtam csinálni és öröm volt kiszolgálni a vendégeket finom ennivalókkal. És nem kerestem többet mint a 8 órás szenvedésnél.
Harmadrészt megtapasztaltam, mint csoportvezető is, hogy aki szereti azt amit csinál az teljesen másképp végzi a munkáját, és aki nem szereti, csak elvan hogy legyen valahol a melegbe és ne otthon kelljen fűteni 🙂 az dupla annyi fizetésért sem dolgozott volna lelkesebben.
Amikor az ember olyan munkát végez – akár kevés, akár sok pénzért – amit nem szeret, az megöli a lelkét. (szerintem 🙂 )
Üdv.
Éva
Kedves Éva,
Az utolsó bekezdésed újra leírom, mert annyira jól megfogalmaztad, hogyan is gondolkodom a munka és motiváció viszonyáról:
„Amikor az ember olyan munkát végez – akár kevés, akár sok pénzért – amit nem szeret, az megöli a lelkét.”
Köszönöm, Tamás